Madártávlat

"Nektek órátok van, nekünk időnk.."

(Üzenet a "civilizációnak"..)

  Mert az időnek nemcsak hossza van, sőt talán nincs is hossza, csupán mélysége. A kényelem korát éljük, s míg a ringlispíl egyre gyorsul a játékidő egyre kevesebb.. Mikor hullik ki ujjaink közül ez a látszólag rengeteg és egyre gyarapodó és mégis mindig szűkösnek érzett kincs, miért nem tudjuk tetten érni amint a napok és az évek feloszlanak a jelen ködében? Időnk örökké kevés. Az élet rövid és holnap korán csörög a vekker. Űz és hajt az élet. Már kérdések sincsenek, nemhogy válaszok. Csak a kérdés utáni vágy maradt  és a halogatás, hogy még ne ma tegyük fel:

Mikor állunk meg?

Mikor állunk meg, mikor kezdünk lassítani, mikor döntjük el, hogy körülnézünk? Mikor kezdjük el összeszedni a bátorságot, hogy kimondjuk, hogy kihirdessük: mi megállunk, mi kiszállunk? (Kollektív titok, hogy így nem mehet tovább..)

A társadalmi tehetetlenség mint pokoli összetartó erő.. Ezért is nehéz kiszállni.. Az éhezés orvosilag nem ajánlott valamint gasztronómiai mélypont.

De a sodródások tengerében időszigeteken azért kiköthetünk. Napi tíz percre azért megállhatunk, azt nem tiltja még szabályzat. Felröppenhetünk kicsit, hogy lassan elvonuljon alattunk, ami különben elsodorna, és kicsit szemlélhetjük, amit egyébként észre sem vennénk.

Madártávlatból nézve, nem is olyan érthetetlen már ez a rohanás.

"Az időt megmérni órák nincsenek,

Csak éneklő szívünk dobog..."